Immáron
négyszáz éve dúl a háború a Földön, amely feldúlta a szülőbolygónkat. Ennek a
háborúnak a kiváltói egy idegen faj a kirath amely, 2012-ben telepesként
érkezett bolygónkra. Magukkal hurcoltak egy űrutazáshoz értő fajt a krabidokat
is, róluk tudni érdemes, hogy a célba éréskor sikerült elmenekülniük a
kirathoktól és jelenleg az emberek szövetségesei. A kirathok kinézetre
emberszerűek, de a koponyájuk megnyúlt és átlagosan három-három és fél méter
magasak, lévén hogy szülőbolygójuk gravitációja hatalmas volt a földön a testük
nem nehezebb mint negyven kilogramm. A
krabidok nélkül a kirathok ha akarnának, se tudnának távozni a Földről. A Földet
jelenleg négy zónára osztotta az emberi szövetség. A legnagyobb területen
elterülő zóna a fekete, azaz teljesen lakhatatlan lepusztult zóna, amely a
háború elhúzódásával csak egyre nő, vannak a bíbor zónák melyeket az idegenek
teljesen elfoglaltak és a négyszáz év alatt hatalmas városokat emeltek bennük,
emellett ott vannak a sárgazónák lepusztultak és emiatt a civil lakosság már
teljesen eltávozott belőlük és vannak a zöld zónák ahol a civil lakosság
hightech városokban él, ilyen immáron a Mars is.
Történetük
főhősei katonák melyek otthonunkat védik és dicső győzelmeket aratnak a csatatéren.
Az ifjú
Richard D. Raynolds egy még csak huszonnégy éves legény, aki frissen végzett a
Winston Churchill katonai akadémián, a Marson a D32-es kolónián. Immár hogy
végzett neki is választani kell egy hadosztályt melyhez jelentkezve, védheti
hazáját. Barátai mind az Elit Gyalogsághoz jelentkeznek remélve, hogy
érdekesebb kalandokban lesz részük. Richard a Flottához jelentkezett, mert
szerette volna túlélni a háborút. 2512. Január 1-én már a kiképzőtáborban
kezdte a napot. A kiképzés négy hónap múlva véget ért és gyakorlóküldetésekre
küldték.
A földön
harcoló hadosztályok közt a 101-edik gyalogsági osztagnál szolgál egy Margaret
„Eszelős” James nevű fiatal tizedes, aki jelenleg az Észak-Afrikai fronton
harcol egy harckocsizó százados Roy „Tüzér” Reed társaságában. Együtt végeztek
az akadémián és jelenleg együtt is harcolnak.
Utolsó két
hősünk a Kelet-Európai fronton harcol ők Phillip „Árny” Martinez felderítő és
Anna „Golyózápor” Johnson mechpilóta. Ők ketten jelenleg Moszkva romvárosát
takarítják ki a mutáns bestiáktól egy gyalogos és egy mech század társaságában.
Richardot a
kiképzés utáni első éles bevetésére az egykori Moszkva romvárosába küldték,
hogy erősítést és utánpótlást vigyen a Marsról a harcolókhoz. A kirakodás két
napig tartott ekkor ismerkedett meg Phillippel és Annával. Richárd
meghosszabbítatta az ott maradását mondván, hogy minél több a katona a fronton
annál több az esély.
Egyik nap a kis csapat bevetés
közben egy kirath bázisra talált.
- Te Rich, szerinted mi lehet ez?
– kérdezte tőle Anna.
- Az akadémián tanultunk ezekről
az épületekről, ha jól emlékszem ilyen épület panelekből épülnek fel az
idegenek bázisai. De innen úgy tűnik, hogy már elhagyatott.
- Menjünk, nézzünk körül!-
hallatszott a négylábú mech hátsó lövész állásából Phillip hangja. Phillip és
Rich elindultak hát befelé, Phillnél egy energiapisztoly volt, míg Rich-nél egy
XT-78Z géppisztoly.
A vastag
páncélajtó hatalmas nyikorgással nyílt ki, tényleg elhagyatott volt bár azóta,
már bármi beköltözhetett. Futott végig Rich agyán a gondolat. Az ajtó mögül egy
hosszú sötét folyosó tárult eléjük, néhol még szikráztak az elszakadt
vezetékek, emiatt úgy gondolták még csak egy hete hagyhatták el a bázist. A
sisaklámpáikat felkapcsolták, hogy lássanak is valamit. A folyosó vége felé az
egyik ajtó mögül enyhe fény és valamilyen furcsa hang szűrődött ki. Rich vette
fel az ajtóval szemben a lövész pozíciót, míg Phill kinyitotta az ajtót. Bent a
szobában, egy hangátalakítós inkubátorban egy csecsemő feküdt. A gyermeken
sebészeti vágásminták voltak, mintha élve akarták volna felboncolni. Mellette
egy íróasztalon rengeteg dokumentumot tartalmazó információtároló volt. Rich
összeszedte őket Phill pedig, felvette a gyermeket. Elindultak kifele az
épületből, Anna odakint várt rájuk a mechnél. – Hát ez a kisgyerek, hogy került
hozzátok? – Kérdezte Anna. – Bent találtuk egy inkubátorban. – válaszolt Rich.
Visszaérve a
táborhelyre a gyermeket a tábori orvosnak, a dokumentumokat pedig a
dandártábornoknak adták át.
Másnap
érkezett a parancs hogy Anna mechjét és legénységét áthelyezték az
Észak-Afrikai frontra, mivel a mechben öt hely volt de csak hárman voltak adtak
melléjük két újoncot is.
2512. Június 1-én már az
Észak-Afrikai fronton harcoltak a két ifjú újonc meghalt így ismét csak hárman
alkották a mech legénységét. Néhány nap eltelt és összeismerkedtek Margarettel.
Talál-kozásuk kicsit furcsának hathatott, mivel a barlangba melyet ki kellett
takarítani nem igazán fért be a mech így az kint maradt, emellett nem utolsó az
sem hogy a barlangban Margaret megmentette az életüket. Ugyanis egy szuronyos
épp rohant feléjük, míg ők másfele harcoltak, az ellen letiprása közben
Margaret egy jókedvű ordítás formájában bemutatkozott. - Helló, a nevem
Margaret! - hangzott a barlangot is megrengető ordítás. – Még újjak vagytok
errefelé igaz? - Pár másodpercre rá a barlangban harcoló katonáktól harsány
nevetés volt hallható. Egy közlegény szólt oda a hármasnak és ezt mondta: - Ő
itt a tizedesünk Margaret „Eszelős” James, és megmentette az életeteket. – Rich
jókedvűen visszakiabált Margaretnek: - Héj Eszelős, az én nevem Richard, de mindenki
Rich-nek hív, ők pedig a társaim Anna és Phill, egy mechben szolgálunk. Van két
üres hely, nem lenne kedved csatlakozni? - Margaret válasza egyszerű és tömör
volt. – Persze hogy van kedvem, mindig is egy mech lövésze akartam lenni. -
Ahogy haladtak előre a barlangban elrejtett bunkerbejárat felé, talán
túlságosan is sok őrrel kerültek összetűzésbe. Hamarosan egy, két méter széles
és négy méter magas tömör adamantium ajtóhoz értek. Az ajtón semmilyen
zárszerkezet nem volt látható. Mindössze egy aprócska számítógép panel
csatlakozó volt, mellette pedig egy kézolvasó. A csatlakozóhoz Phill odalépett
és elővett egy kézi számítógépet mellyel sikeresen feltörte az ajtó virtuális
zárrendszerét. Az ajtó halkan és könnyedén nyílt ki. A kirathoktól megszokott módon
hosszú folyosó tárult a katonák elé. A szakasz belépett a folyosóra, húsz méter
után a folyosó három részre ágazott el. A csapat szétvált, Margaret, Rich, Anna
és Phill mentek bal oldali folyosón a maradék nyolc ember is kétfelé vált szét.
Tíz perc elmúltával az egyenesen haladó folyosóból csatazaj hallatszott majd
megszakadt a kapcsolat az ottani négy emberrel. Néhány perccel később
Margareték egy hatalmas ládákkal teli raktárban találták magukat. Margaret a
géppuskáját egy T-12-es sugárfegyverre cserélte le, amely a kirath hadseregben
volt rendszeresítve, Rich egy X-48-as kirath rakétavetőt vett fel. Anna felvett
négy A8-as robbanógránátot, két C9-es füstgránátot, egy R1-es villanógránátot
és egy T-12-es sugárfegyvert. Phill mindössze egy kirath lánctőrt és egy
A-128-as sugárpisztolyt vett fel. A lánctőrök működési elve olyan akár egy
láncfűrészé, de nem egyenes rést vág, hanem széttépi a húst. Miközben
felszerelkeztek a folyosó felől lépéseket hallottak, ezért néhány ládából
lőrésekkel ellátott barikádot raktak össze arra az esetre, ha meglátnák őket az
ellenséges katonák. Másodpercekkel azután hogy elbújtak két kirath katona és
egy tiszt lépett be a raktárhelységbe, a tiszt valamit mondott a két katonának,
akik ezután a raktár két külön részébe indultak el. Néhány perc múlva az
egyikük visszatért, egy létfenntartó tartályt hozott elő, amelyben egy ember
volt. Még pár perc elmultával a másik is megérkezett egy nagydoboz
boncszerszámmal a kezében. A három kirath elindult vissza a folyosón, már csak
a tiszt látszódott mikor Phill elővette a mesterlövész puskáját és a teremben
visszhangozódó dördülés kíséretében fejbe lőtte. Másodpercek teltek el és
kirath katonák kezdtek el beözönleni az ajtón. Anna a tömegbe hajított két
gránátot, amivel a harminc katonából húszat harcképtelenné tett tízet pedig
elijesztett. Nem mozdultak fedezékükből arra gondolva, hogy esetleg még többen
jönnek. Néhány perc múlva a folyosóról csatazaj hallatszott, és egy rádióadást
kaptak Rich-ék: - Héj, itt a Halál Osztag. Rendben vagytok? – A rádióban az
egyik harckocsizó százados, Roy Reed hangját hallották. Másodpercekkel később
mechpáncélok, személyi lépegetők hangja dörömbölte túl a csatazajt. A mecheket
három osztályba sorolták, az első és legkisebb típus a mechpáncél volt, amely
kicsi, egy embernél alig fél méterrel nagyobb, és nehéz géppuskákkal van
felszerelve, a második típus a felderítő mech, ilyenben szolgálnak Rich-ék is,
általában hat méter magasak és tíz méter hosszúak, egy pilótafülkével és négy
géppuskaállással ellátva. És végül a legnagyobb típus a páncélozott mech, ezek
általában hat méter magasak, öt méter szélesek és húsz méter hosszúak. Fegyverzetük
általában egy páncéltörő ágyú, hét géppuska és három gránátvető. Miközben Rich
és a többiek hallották a csatazaj közepette lépkedő mechek zaját, úgy
döntöttek, hogy megkeresik azt a tartályt, hogy hova vihették a benne lebegő
emberrel. Elindultak. A folyosó szűk és sötét volt, a porfelhő melyet a
robbanások keltettek mindent belengett. A plafonról vezetékek lógtak melyekből szikrák
pattogtak ki ezzel másodpercekre bevilágítva a folyosót, hamarosan egy hatalmas
acélajtó elé értek, az ajtón rengeteg furcsa jel volt, valószínűleg kirath
írásjelek, de volt valami amit még az egyszerű emberek is megértenek. Egy jel
melyet elsőnek az egyiptomi templomokban találtak meg a régészek, a mindent látó szem, a kirath fajnál ez jelölte
a vezérlőtermet. – Anna, gránátot! – suttogta Rich. Erre Anna csendesen
kinyitotta az ajtót és begurított egy gránátot. A robbanás után bementek de a
terem üres volt. Pár perccel később jött a parancs: - Halál osztag, a bázist
kitakarítottuk. Azonnali visszatérés a kivonási pontra! – katonák voltak,
engedelmeskedtek. A táborban már várt rájuk Christopher Coleman dandártábornok.
– Anna Jhonson mechpilóta és legénysége azonnali áthelyezésben részesül
Észak-Amerikába. Holnap reggel már az egykori Washington DC romjai közt
harcolnak.
Elérkezett a másnap. Egy Frank
Simmons nevű százados alá osztották be őket. Simmons egy még fiatal, de
nagyszerű katona volt. Rich-el ismerték is egymást mivel a kadét akadémián osztálytársak
voltak és jó barátok. Az elkövetkezendő két napban Rich és Simmons elmesélték
egymásnak, hogy mi történt azóta, amióta elváltak útjaik. Mint kiderült
Simmonsnak gyerekei és felesége van a Marson, és mégis itt harcol egy romos
városban a senki földén hogy megmentsen egy bolygót aminek a hetven százaléka
már így is elpusztult. DC-ben mindössze egy frontvonalon áll a háború, sokszor
még nyelvleckéket is vesznek egymástól a két fél katonái. Épp ezért az amerikai
fronton harcolók közül rengetegen tudnak kirathul is.
2513. Augusztus 17. Anna Mech-jét
bevetésre küldik a Pentagon romjait elfoglaló ellenséges állás felderítésére és
egy ottani idegen archívum történelmi, technológiai és biológiai
feljegyzéseinek megszerzésére. A feljegyzések taglalják az erős idegen
technológiát és az idegenek testfelépítéséből adódó gyengepontját. Reggel nyolc
óra tíz perckor Rich, Anna és a többiek elindulnak a szűk mellékutcákon a
Pentagon felé. Rádió csend van.
– Rich – szólt Phill – szerinted ők is csak a
parancs miatt teszik azt amit? Vagy már élvezik is az emberek gyilkolását? Ne
feledjük el, hogy a négyszáz év alatt több mint hetvenmilliárd emberi áldozata
volt a háborúnak.
- Tudom mit érzel Phill én magam is megszenvedtem már az eltelt
idő alatt, hisz hallottad: az egykori barátaim nagy része már halott a kirathok
miatt. Én maradtam csak életben, meg persze Simmons.
Az út hosszú volt a lomha de erős
mechben, furcsamód nem találtak egyetlen védőállást sem. Hamarosan elérték a
Pentagon romjait körülvevő teret, a tér csak úgy hemzsegett az ellenségtől,
rengeteg mozgótüzérség, tank, repülő, és még egy hatalmas űrkomp is. Richék
egyből rájöttek, hogy immár nem csak a Földet akarják magukénak hanem, a
naprendszer minden lakható részét. Rich az ügyes és gyors mozgású Phill-nek
parancsba adta hogy induljon el a bázisra, amely tőlük délre fekszik ötmérföldnyire,
vigye el a hírt, és hozzon segítséget. Ezek után Rich, Anna, Margaret és Roy
felvették az álcázó ruhát és elindultak az archívumba. Kétszáz métert kellett
megtenniük az ellenfél katonái közt mozogva. A kirathok hatalmas ládákat,
lépegetőket, tankokat és tüzérséget pakoltak az űrkompra. „A kirathokra nem
jellemző hogy egy bolygót, amire beköltöztek, elhagyjanak.” gondolta Rich. Az
űrkomp hatalmas volt több mint háromszáz méter hosszú, hetven méter magas és
száz méter széles. Ezen a hatalmas repülő erődön harminc 150 mm-es ágyú,
tizenöt 500 mm-es pajzstörő gránátvető, ötszáz 12 mm-es géppuska, négy
leszállóhajó hangár és két harminc-harminc vadászgépet tároló hangár alkotja a
fegyverzetet. Maga a személyzet hétszáz főből áll, a kiszolgálókkal és
mindenkivel együtt. A teherbírása a kompnak másfélmillió megatonna, a
végsebessége tizenötezer km/h. Az utasok maximális létszáma kétezer fő lehet. A
komp védelméről négy hatalmas pajzsgenerátor, az energia ellátásról pedig hat
iongenerátor gondoskodik. Miután Richék sikeresen bejutottak az épület romjai
közé, behúzódtak egy kisebb szobába, ahol régi a XXI. század elejéről
fennmaradt papírtérképek foszlányai lógtak a falon és szétrohadt asztaldarabok
hevertek a földön. A kis csapat a pihenő és a fegyverzet ellenőrzése után útnak
indult a folyosón. Tudták hogy az archívum a harmadik emeletem helyezkedik el.
Út közben tíz-tizenöt őrt lőttek le, de az ajtót már nem őrizte senki. Egy
hangfelvételt halottak a teremben lejátszva emberi nyelven: „Az emberiség
jövőjét jelenti a Mars benépesítése, ez a lépés nagy eséllyel az emberiség két
külön alfajra való bomlását eredményezné.” ezen a részen statikus sistergés
hallatszott. „…ósok szerint valami már megpróbált kapcsolatba lépni a fajunkkal
de nem most hanem már az Ó…” itt véget ért a felvétel majd előröl kezdődött,
majd újra és újra. Hosszú kutakodás után rátaláltak a szükséges információkra
és egy képre mely a régi Földet ábrázolta. – Olyan akár a Mars – Mondta Rich – pedig
ez nem a mi otthonunk. – A képen
hatalmas zöld mező, fák, virágok és állatok is voltak, de ma már semmi sincs, a
Föld hetven százaléka elpusztult, a fák helyett már csak elpusztult kórók, a fű
helyett por, homok és hamu, az állatok helyett pedig csak csontok maradtak. Az
egykor fényes városok helyén az égig meredő romos betonsziklák vannak, a folyók
helyén mély árkok. Hamarosan elindultak vissza a mechez. Az útjuk nyugodt volt.
A bázison nem kaptak további értesítést, de Anna ágyán egy levél volt melyben
ez állt: „A mai napon önt és legénységét áthelyezzük a sivatagi osztaghoz,
reggelre pakoljanak össze és az úton fessék át a mechet sivatagi színekre. És
csak utólag, üdvözlöm a Halálosztagban Anna Jhonson dandártábornok.” A levél
mellé tiszti felvarrók és rangjelzések voltak mellékelve.
Másnap reggel már úton volt, a
mech és legénysége a Dél-Egyiptomi frontvonalra mely a Halálosztag fennhatósága
alatt állt. A Halálosztag egy, a Marsi és Földi haderők által együttesen
kiállított elithadseregeként volt nyilvántartva, de a valóság teljesen más
volt. A valóságban a Halálosztag egy magánhadsereg volt a Marsi Elnök
tulajdonában, ahova minden századból a legjobb katonák lettek csak meghívva,
ebben a seregben a szabályok teljesen mások, mint a Szövetségi haderőben, itt
olyan fegyvereket és felszerelést kapnak az emberek, amelyek a Szövetségi sereg
kezébe legközelebb húsz év multán kerülhetnek. A kis csapatunk új főparancsnoka
Ronald T. Jones Főparancsnok, aki a Marsi Elnök legbizalmasabb barátja, emiatt
kerülnek a legfrissebb technológiák a Halálosztag kezébe. Mielőtt a frontra
küldték volna a csapatot, a legénységet orvosi műtéteknek és vizsgálatoknak
vetették alá a mechet pedig elküldték egy szerelő üzembe ahol jelentős
fejlesztéseket végeztek el rajta. A legénység az orvosi műtétek során olyan
chipeket és protéziseket kapott melyek a fizikai és szellemi teljesítményeiket hivatottak
növelni. A mechet illető fejlesztések pedig a következők voltak, álcázó
berendezés, radar, szonár, öt mechpáncél tároló, energia fegyverzet és hatodik
generációs pajzsgenerátor. Emellett, mind az öten egyforma hadifelszerelést
kaptak, amely egy erőpáncélból, egy nehézgéppuskából, egy mesterlövész
pisztolyból, négy villanógránátból, négy füstgránátból és négy robbanó
gránátból állt.
Egy hónapon belül elkezdhették
szolgálatukat, és felvehették első bevetésük pontos adatait. A parancsnoki
eligazítás a következőképpen hangzott: - Először is, üdvözlöm önöket a
Halálosztag nevű elnöki elithadseregben, azt mindenképpen tudniuk kell, hogy a
háború megkövetel bizonyos intézkedéseket mint például a mi hadtestünk
létrehozását. Ide csak a legjobbak kerülhetnek be, a feladatunk mindössze a
civil lakosság védelme és az ellenségeink által kreált mutáns szörnyek és
gépezetek elpusztítása. Amennyiben a Föld elestére kerülne sor, tudniuk kell,
hogy mi leszünk az a hadtest, amely utoljára hagyja el a bolygót, éppen ezért
kell az, hogy csak a legjobbak kerülhessenek be ide. Mint a hadtest neve is
elárulja, mi nem meghalunk, mert mi magunk vagyunk a halál. Dandártábornok,
azokat az információkat, melyeket legutóbbi küldetésükön loptak el, már
sikerült is tudósainknak kielemezni, az
információk alapján a gyengepontjuk a koponyájuk közepén található itt
helyezkedik el az életfunkciókért felelős idegközpont. – Rövid szünet után a
parancsnok folytatta: - Az első bevetés során az lesz a feladatuk, hogy egy, a
Kairói romok közt épült gépgyárat felderítenek, majd megsemmisítenek, ezek után
a romvárostól másfél kilométerre lévő kivonási pontra mennek ahol egy thopter fogja
várni magukat. A mechet, amenyiben még nem tudnának róla, fejlesztésekkel és új
álcázási technikával szereltük fel. Az eligazításnak vége, a részletes
információkat holnap reggel az indulás előtt kapják kézhez.
Másnap reggel egy borítékot
kaptak kézhez melyben egy-egy adatchip volt, erről töltötték fel az adatokat a
személyi kompjúterekre.
Mech nélkül egy thopter
fedélzetén indultak bevetésre kis csapatunk hősei, a gépgyár melyet fel kellett
robbantaniuk, egy kis kairói negyed alatt 40 méterre volt megtalálható. Az
utóbbi évszázadokban a város alatt megnőtt a vulkanikus aktivitás, ez jó
táptalajt nyújt egy gépgyárnak, hiszen nem kell szállítani az alapanyagot. Az
ércdús magma az emberek számára is szükséges mert, bár a holdon és a kisbolygó
övben rengeteg bányaállomás található innen a földi gyárakba szállítani az
alapanyagot rendkívül idő és pénz igényes 20 megatonna leszállítása 3000
creditet vesz igénybe, ami a XXI. Században 1.602.308 dollárnak felelt volna
meg.
A romok nem is hasonlítanak Kairó
egykori önmagára, egy homokból és kövekből álló pusztasággá vált. Egy kis
alagút vezet a földalatti barlangba ahol a magmából ércet kinyerő finomító, és
gépgyár üzemel. A gépgyáron belül rengeteg folyosó van. Anna elővett egy
holotérképet, menyen megmutatta társainak az útvonalat, melyet követve el kell
jutniuk a központi reaktorhoz, hogy egy detonátort helyezzenek el benne. A
létesítményig az út könnyű volt de amint az első őrt megölték megszólalt a
riasztórendszer, percekkel később az épület egyik folyosóján heves tűzharc
kezdődött. A kirath hadsereg elitjével álltak szemben mivel az afrikai
hadszíntéren ez a legfontosabb állásuk. A gyárban járműveket főként drone-okat
gyártanak. A csata közben Richet súlyos sebesülés éri, melyet már a páncél sem
képes stabilizálni, a lövedék a mellkasába fúródott és érezte nem sok van már
neki hátra. – Anna Dandártábornok engedélyt kérek, arra hogy még utoljára
megtegyem, amit a hazám kíván! – ezzel leakasztott két gránátot az övéről majd
azokat aktiválva berohant az ellenséges katonák közé. A harc ideiglenesen véget
ért, de hogy Rich-et elvesztették, egyre gyengültek. Folyamatos tűzharcban
kellett eljutniuk a reaktorba. Három emelettel lejjebbre jutottak mikor ismét
heves tűzharcba kerültek. – Mesterlövész! – hallatszott Anna kiáltása mikor
meglátta, hogy legjobb barátja Phill holtan rogyott össze egy az ellenség ellen
indított rohamában. Elérték végre a hatalmas generátor szobát. Anna elhelyezte
a generátorban az indítót. Ezek után elindultak ugyan azon úton visszafelé. Ismét
heves harcok következtek, mikor már csak három emelet volt hátra megakadtak egy
fedezékben. – Anna, mit tegyünk? – ordította Margaret. – Nem tudom, már így is
túl sok a veszteség, és már csak tíz percünk maradt kiiszkolni ebből a rohadt
lyukból! – hallatszott a válasz. A kirathok kommunikációját nem értették, de
remélték hogy fogyóban már a lőszerük. – Roham! – ordította el magát Roy azzal
kirohant a fedezékből és lelőtte mind a tizenhat kirath katonát. Az utolsó
szintre értek már ott voltak az ajtóban mikor hátba támadták őket. – Fussatok!
Én feltartom őket! – mondta Roy. A lányok hallgattak Royra és elindultak az
alagút felé. Már az épületből kiértek ugyan de még a nyílt terepen voltak már
csak tíz méter a barlang. Az üregben hangos dördülés vízhangzott Margaret
összeesett és az épületből özönlöttek a katonák. – Dandártábornok, adja ide az összes
robbanóanyagot! – mondta Margaret mikor már, behúzta őt Anna a barlang
fedezékébe – Adja ide és fusson a kivonási zónába, az istenit már csak két
perce maradt, menjen! – Anna elindult a
kivonási zóna felé. A kirathok elkezdtek beözönleni az alagútba, mikor hatalmas
robajjal az alagútból feltört a por, Margaret robbantott. Mikor a thopter
felszállt Annával a fedélzetén hatalmas robbanással beszakadt Kairó alatt a
föld. A küldetés veszteséges volt ugyan, de sikeres.
Másnap reggel Ronald T. Jones
Főparancsnok fogadta Annát az irodájába és parancsba adta neki a leszerelést
mely maga után vonta, hogy mint a többi hőst őt is a Marsi Elnök saját kezűleg
tüntette ki és jutalmazta meg a legmagasabb létező érdemrenddel az úgynevezett
Hősi Arany Kereszttel. A Marson a kis csapat hőstettét követően egy emlékművet
állítottak. Melyen a következő szöveg állt: „Katona bárki lehet, de hazájáért
harcoló hős a mai szörnyű világban csak olyan kiváló emberekből válhat, mint
amilyenek Margaret James, Roy Reed, Richard D. Raynolds és Phillip Martinez
volt, haláluk nem volt hiába való, hiszen akciójuk után az afrikai
hadszíntéren, tettükön felbuzdulva több száz ifjú hős született, és ontotta
vérét a szülőbolygójáért.”
Azután a nap után két évvel, Anna
Johnson férjhez ment két gyermeket szült, de minden nap jutott arra ideje, hogy
régi barátai tiszteletére állított emlékműre vigyen egy koszorút és meggyújtsa
a gyertyákat melyek azóta is lelkük békéjét és dicsőségét őrzik.
A Winston Churchill akadémián
azóta is, minden évfolyamnak tanítják ezt a történelmi hőstettet, melyet a kis
csapat végrehajtott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése